Start Watta

I. Fejezet

Merénylet a leszállópályán

Az űr, most is olyan volt, mint mindig. Mert hát ugye milyen is lenne. Sötét, tele van ragyogó csillagokkal.

Mondjuk akkor már nem is annyira sötét.

A nagy semmiből egy hajó tűnt fel.

Nem is egy, hanem három.

Két vadászgép követett, egy nagy szállítóhajót, aminek az oldalán a MADE IN CHINA CUBA felirat volt olvasható, ami sok mindenkit megzavart.

A hajó fedélzetén csend volt. Olyannyira, hogy még a nem létező legyek zümmögését is hallani lehetett.

- Felség, nem sokára leszállunk. – jelentett egy katonatiszt – akinek innentől kezdve nem lesz szerepe, így hát annak is örül, hogy ezt elmondhatta – egy tetőtől talpig díszruhába öltözött nőnek.

Ez a viselet mindennapos volt a Na Bú-i vezérkar körében, de az átlagember számára inkább hasonlított eszkimóhoz a ruha viselője, mint egy tehetős emberre.

A nő bólintott, majd elvonult kabinjába testőreivel együtt.

Azt, hogy mit csináltak, nem áll módomban közölni, csak ha azt a bizonyos tizennyolcas karikát látod valahol a könyvben.

A hajó közben belépett Koszorú légterébe. A légvédelem ki is lőtt tévesen egy rakétát a hajóra, de szerencsére nem talált.

- Bocs! – kért bocsánatot a komlinken keresztül a légvédelem vezető beosztású tisztje, a hajó pilótájától, azért, hogy majdnem lekaszabolta mindannyiukat. – Csak marha unalmas ez a munka, és néha kell a szórakozás. De direkt mellé céloztam. – hazudta a légvédelmis.  

- Semmi baj, megértem. – válaszolta a pilóta együttérzően. – A repülés és nagyom unalmas tud lenni tíz év után, csak a feketeséget és több millió csillagot látok nap, mint nap.  Fizetésemelést nem kapok már mióta, pedig jóval többet dolgozom, mint három éve, ráadásul a televíziót és kivették a pilótafülkéből, mert valami idióta egyszer úgy ütközött neki egy másik hajónak, hogy közben valami filmet nézett.

- Amatőr. – nyugtázta a légvédelmis, miközben a hajó landolt.

- Az. Tíz éve kezdtem a szakmát ugyanebben a hajóban, és miután a kubaiak jóban lettek Húzdmeg Vy Agra egykori királynővel, mindenhová elkísérik. Pedig most már csak egy egyszerű szenátor. A kubaiak pedig minden utazás során részegen bejönnek a fülkébe, pedig tudják, hogy én is nagy piás vagyok, de munka közben nem ihatok. Szemetek. – fejezte be nyafogását a pilóta, amikor észrevette, hogy a komlink vonalának másik végén nincs az égadta egy világon senki.

Közben a két vadászgép is leszállt, majd annak a két pilótája a szállítóhajó előtt találkoztak.

- Látja úrnőm, nem történt semmi. – mondta nyugodt hangon, az egyik, aki szemfedőt viselt.

Mindkét szemén.

Ő volt a Na Bú-i testőrség legkiválóbb katonája, pedig lényegében nem is látott.

- Nem baj, jobb félni, mint megijedni, kapitány. – válaszolta a másik, lágy nőies hangon.

Ez azért lehetett, mert nő volt.

 - Nagyon igaz. – bólogatott a katona, majd társával a szállítóhajó felé fordult, melynek rámpája lenyílt, és máris, egy látszólag magas beosztású hölgy és hat testőr indult a két pilóta felé.

Viszont már soha nem érhettek oda, a szállítóhajó ugyanis felrobbant.

A testőrök szanaszét szálltak, a két pilóta pedig a földre vetette magát a feléjük szálló roncsdarabok elől.

Aki csak a leszállópálya mellett haladt el, megdöbbenve nézte az égő hajót, és a rengeteg embert, akinek a fele már halott lehetett, a másik fele meg félholt.

Kivéve két embert.

Ők egyik kategóriába se tartoztak.

A két pilóta felállt a földről és a díszruhás nőhöz szaladtak, akin most már nem volt dísz.

Meg ruha se.

Az egyik leguggolt, levette a sisakját:

- Ford, jól vagy? – kérdezte aggodalommal a hangjában.

- Hát úrnőm, voltam már jobban. – válaszolta elhaló hangon az immár meztelen nő. – Azt nem említették, hogy ez a meló ezzel jár.

- Mi az, hogy nem tudta? Mit gondol mi a szerepe egy hasonmásnak? – háborodott fel a szemfedős pilóta, aki férfi volt, és nem tudta hogyan kell beszélni egy haldokló emberrel.

- Azt mondták, hogy felvehetem ezt a szép ruhát, és repülhetek ingyen. – itt köhögött, a Fordnak nevezett hölgy, egy kis vért. – Csak ezért vállaltam, nem azért, hogy meghaljak.

- Hát bizony az élet sokszor átver minket. – mondta együttérzően a férfi, aki kezdte a kegyeletsértés határait súrolni.

Ezért lehetett, hogy a pilótanő arcon csapta egy vasalóval.  

Ez elég fájdalmas volt, de hát nem volt mit tenni, aki szemét volt, annak bűnhődnie kellett.

- Tarts ki Ford…Ford.. – a pilótanő ekkor vette észre, hogy az általa szólított nő eltávozott az élők sorából. Egyenesen a mennyországba, merthogy azok, akik az életüket áldozzák a nagy semmiért, azok általában oda kerülnek.

Gondolom.

- Úrnőm, itt nem biztonságos. – mondta a szemfedős a közbe zokogásba kitört pilótanőnek, akit momentán nem érdekelt, hogy a férfi miről beszél.

Szegény embernek nehéz lehetett, állandó bántalmazás mellett élt, mióta Húzdmeg Vy Agra exkirálynővel útra kelt pár hete. Bejárták a galaxist, és a nő általában rajta vezette le a feszültséget. Mindezek után pedig még a véleményére se adtak, így aztán kezdett mély depresszióba süllyedni. Ez csak azért kellemetlen, mert egy testőr nem lehet depis. Hisz ha a saját életét is feleslegesnek tartja, akkor a máséval mit törődjön.

- Nekem kellett volna meghalnom. – zokogott Vy Agra exkirálynő, mostani szenátor.

- Így van. – válaszolt őszintén a szemfedős férfi, akit nem mellékesen Hiponak hívtak. – De az égieknek biztos szándéka van magával, ha mégis más halt meg ön helyett. Magának most egy fontos szavazásban kell részt vennie, ez a feladata. Úgyhogy most menjünk. – fejezte be mondanivalóját Hipo, majd karjánál fogva felrántotta a földről síró felettesét és elhagyták a leszállópályát. Egyenesen a kancellárhoz indultak, hogy panaszt tegyenek a Koszorúi fogadtatás miatt, és hogy elfelejtsék az itt történteket.

Ez azonban nehéz feladat volt.